"Nem tudom" - avagy: futurisztikus világkép…

Elérkezett hát a világ, amiben senkit nem érdekelt már semmi. A kizsigerelt Föld magányos lakói rombolták magukat és egymást. A már teljesen kiismert utcákon szaladgáltak az emberek… de akár robotnak is hívhatnám őket, hisz gondolataik kizárólag a pénzkeresés és a fajfenntartás körül forogtak… érzéseik pedig - ha voltak is - de csekélyeseknek és önközpontúaknak bizonyultak. Ebben a világban a kérdés a gyengeség jelének számított, mert könyvek ezrei hirdették az önállóságot, mint az új magányba fojtó bálványt.

Ezekben az időkben történt mindez, egy holdfényes éjszakán.

Egy tízéves gyerek ült a véráztatta szőnyegen kezében egy maszatos konyhakéssel. Halálos nyugodtsággal ült a sötétben, nem rezzent meg akkor sem, mikor a rendőr hírtelen felkapcsolta a villanyt.

A férfi rögtön a gyerekhez rohant.

- Nem esett bajod? - magához ölelte. - Ne félj, mostmár nem bánthat senki.

- Tudom. - Felelte a fiú hidegen.

A rendőr és társai körülnéztek. A szőnyegen testek hevertek. Egy férfié, és egy nőé. A fürdőszobában túlcsordult a kád. A víz fekete volt. Egy nő hevert benne átvágott torokkal.

A rendőrök a fejüket ingatták.

- Ki tehette ezt? - töprengtek egymás között.

Az egyik megfordult és leguggolt a kisfiú mellé. Kivette a kést a kezéből, a gyerek fel se nézett.

- Mi történt? - kérdezte csendesen. A kis Justin vállat vont. Aztán halkan elkezdte:

- Megkérdeztem aput, hogy miért halt meg anya… hogy miért kellett meghalnia. - Azt mondta nem tudja.

- Ma?

- Nem. Régebben.

- Ma mi történt? - fagatta a rendőr.

- Megkérdeztem a tanárnénit, hogy miért csúfolnak mert szegények vagyunk. Azt mondta nem tudja.

- Ma?

- Nem

A rendőr felbőszült. Kollégája csitítgatta. "csak hagyd beszélni"

- Hát jó. Mi történt még?

- Megkérdeztem aput, hogy miért engedi Isten, hogy szenvedjünk. Azt mondta nem tudja

- Ma?

- Nem.

- Mi történt még?

- Megkérdeztem aput, hogy Lynn miért ugrott a vonat elé. Azt mondta nem tudja. Ne gondolkozzak ilyeneken.

- Mi történt utána?

- Ha kérdeztem soha nem hallgattak végig.

- Kid neked ez a férfi? - mutatott a rendőr az egyik holttestre.

- Apám.

- És ez a nő?

- Tanárnéni.

Justint a kádhoz vezették.

- Kid neked ez a nő?

- Tanárnénivel jött.

- Miért jöttek?

- Mert rossz voltam az iskolában.

- Mit csináltál?

- Nem válaszoltam a tanárnéni kérdésére.

- Miért?

Justin vállat rántott.

- Mit mondtak apukádnak?

- Hogy nem tudják miért vagyok ilyen rossz. Erre ő azt mondta, hogy nem tudja ő sem.

- Azután mi történt?

- Meghaltak. -

- Ki tette ezt velük?

- Én.

A rendőrök elhűltek. Pár percre megfagyott a levegő.

- Miért tetted ezt a szörnyűséget? - kérdezte az egyik halkan.

Justin felemelte a fejét, tiszta égkék szemeivel a rendőrébe nézett, majd megrázta a fejét és felkiáltott:

- NEM TUDOM!!!!!

February man

Another unknown man…

On top of the roof

Does his name matter?

Is he another proof

Of  the lack of  care

He was ever there…

Another statistic

One in the however many

Another suicide note

Just another tragedy

Another down-fall from a high-rise?

Another ending of a foggy faded life?

Another faith betrail?

Another train derail?

Or an other denial?

One more self revile?

Just an unknown man…

Some lines in the news…

Small letters somewhere

Underneath Tom Cruse

Does his name matter?

Or is this our sick sensation seeking?

Do we just  gossip on history

Or will we ever learn a thing?

Mealt our soul or burn

We all need some great turn…

Another unknown man…

But who is really dead?

He who jumped off a tower…

Or we who never cared?

Who is really weak?

He who choosed to go?

Or we who avert our eyes…

Blinded long ago?

Who is a coward?

Guess I’ll never know…

Those who stay to judge…

Or those who choose to go?

Vázák

Attila egy különös tizenéves volt, aki egy ritka hobbinak hódolt. Vázákat gyűjtött. Mindenfélét. Virágmintás agyag vázák sokasága, rengeteg hosszúnyakú, díszes üveg és porcelánváza sorakozott a polcokon.

Ha benéztünk volna ebbe a szobába, ebbe a csillogó kis világba, hogy megcsodáljuk a gyűjteményt, észre sem vettük volna, hogy ezek nem csak buta tárgyak.

Ezek a vázák éltek. Lélegeztek, beszélgettek, érzéseik és gondolataik voltak, szerettek, gyűlöltek, nevettek és sírtak. Büszkén néztek le a polcról, tudatában saját szépségüknek, tulajdonságaik közé úgy fészkelte be magát a hiúság, akárcsak az édenkertbe a kígyó.

Attila értett a nyelvükön. Elmesélte nekik, hogy telt a napja és készségesen végighallgatta a pletykálkodásukat a szomszédról, vagy amit éppen eléjük tárt aznap az ablak.

Mindez vajon csak a fiú fantáziájának szüleménye volt? Vagy valóság talán? – Soha nem számított igazán.

De aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egy forró nyári napon történt, miközben Attila a portól takarítgatta drága tulajdonait. A vázáknak jól esett a simogató kezek melege, és megtisztulva tovább csodálták magukat. Aztán a legegyszerűbb mintázatú agyagváza következett. Ő is élvezte a megtisztulást, a simogatást, a törődést.

Attila viszont elvesztette az egyensúlyát és majdnem leesett a székről, amin állt. A polc szélét még sikerült elkapnia gyorsan, de közben a vázát elengedte… Az, legmélyebb félelmében lélekből felszakadó sikolyt adott ki és aztán darabokra tört a földön a menthetetlenség hatalmas hangzavarával.

Attila gyorsan leugrott a székről és letérdelt, hogy összeszedje a darabokat. Ez volt a legkevésbé kedvelt vázája a sok közül, talán fel se tűnt volna senkinek, ha kidobja és többé nem lesz ott a polcon a nála százszor szebb vázák mellett… De tudta, hogy a váza még él… meg kellett próbálnia megmenteni őt.

A megragasztgatott váza rémesen nézett ki. Az összes szép kis virágminta eltűnt róla, helyettük csak a törések helyei maradtak.

- Túl csúnya. – Gondolta Attila. – Talán ha feketére festeném?

A váza tehát fekete lett. Most kicsit jobban nézett ki, de a „hegek” még mindig nem tűntek el.

Mit tehetett volna a fiú? Visszatette a polcra…

A többi váza hiú lelkében lángra lobbant a harag és a lázadás. Gyűlölettel és gúnyolódással fogadták a kis fekete vázát. Attila hallotta, a hangjukat, ahogy ezt morogják:

- Ronda vagy!

- Nem tartozol közénk.

- Nézz ránk! Mi gyönyörűek vagyunk! Most nézd meg magad! Undorítóan nézel ki! Belebetegszünk a látványba.

- Úgy van! Össze kéne taposni és kidobni a szemétbe! Semmi nem vagy, csak feleslegen foglalod itt a helyet, és közben szégyenbe hozol minket a rondaságoddal.

A fekete váza csendben maradt a vádak hallatán. Döbbenetéből felocsúdva lelke halálos szomorúságba süllyedt, ahogy ráébredt, hogy a vélt barátainak csak addig kellett, amég szép volt… amég nem volt vele semmi baj. Naiv hite most hírtelen elhagyta… egyedül mindenki mással szemben.

Érezte, ahogy egy új érzés tölti el a lelkét: A harag… keserű, forrongó, gyilkos harag.

Így szólt Atillához:

- Kérlek törd össze őket is! Hogy tudják meg végre, hogy milyen az!

- Nem. – felelte a fiú tömören, oda se nézve.

A váza csendbe fojtotta érzelmeit egy hétig. De ez a hét elég volt arra, hogy elhiggyen mindent, amit a többiek mondanak… Hogy ő tényleg értéktelen, és hogy többé semmire nem jó… nem gyönyörködteti a szemeket sem többé… Egy hatalmas tabu. Ennyi maradt.

- Attila kérlek, vegyél le a polcról! – sírta egy este. – Tegyél oda, ahol nem láthat senki sem. Rejts el.

- Rendben. Ha ezt akarod, legyen. – a fiú megfogta a vázát és eldugta egy sötét sarokban. De a kegyetlen társak hangja még így is ott kerengett a levegőben minden magányos éjjelen.

„Ronda, értéktelen, szörnyű, törött, hasznavehetetlen”

Még egy hét eltelt, de a fekete váza ekkor már könyörgött Attilának.

- Kérlek, törj össze!… törj össze végleg… és dobj ki a szemétbe… úgyse vagyok már jó semmire sem! Csak tegyél pontot ennek a végére, mert ezt már nem bírom tovább. Kérlek!

Ismét nemleges választ kapott… amit egy újabb hét sértődött-elkeseredett némaság követett.

Volt még egy személy a házban, aki tudott a vázák életének titkáról, és aki hallotta a végleg eltűnni vágyó fekete váza történetét… Attila kishúga, a nyolc éves Anita… És ennek a csendes, mosolygós kislánynak volt egy ötlete.

Bátyja focizni ment a barátaival… és ez tökéletes alkalmat nyújtott egy jó cél érdekében elkövetett bűnnek.

Anita belépett a szobába… megcsodálta a vázákat… és kiválasztott egy szép porcelánvázát, amit aztán a megbánás legkisebb jele nélkül elengedett…

Mikor Attila hazajött sírást színlelve előadta, hogy csak meg akarta nézni a vázákat, és véletlenül elejtett egyet, aztán elmenekült még mielőtt testvére féktelen dühében elnáspángolhatta volna.

Mostmár két fekete váza volt. És az már csak természetes, hogy a többi váza őt is kiközösítette és gúny tárgyává tette. Neki is rá kellett jönnie, hogy többé nincsenek barátai. Lelkét azért is elfogta a szomorúság, mert ő is ugyanúgy kigúnyolta az első törött vázát… akárcsak most teszik vele… most ugyanott volt… ugyanabban a mély mocsárban.

De Attila megértett valamit. A vázák nem csupán a tiszta gyűlölet miatt rekesztették ki törött társaikat… sokkal inkább a félelem miatt, ami felébredt bennük. Látni valakit maguk közül, aki össze van törve, felkeltette bennük a nem kívánatos gondolatot, hogy mindez velük is megtörténhet… Elveszthetik nagy becsben tartott szépségüket egy szempillantás alatt... és ki akar erre emlékezni? Emellett nem tudták, hogy mit kezdjenek a törött vázákkal… és a teljes tehetetlenség érzését csak az elutasítás és a teljes elidegenülés volt képes enyhíteni.

- Figyeljetek rám!- monda Attila a vázáinak egy holdfényes éjjelen.

- Hiába rejtőztök el a jeges elutasítás álarca mögé… attól a dolog, amitől féltek még ugyanúgy bekövetkezhet. A két törött társatok… ők is a barátaitok voltak, vagy már nem emlékeztek rá? A szépségetek az egyetlen értéketek? Azt bármikor elveszthetitek! Nincs semmi más bennetek? Ennyit ér számotokra egy barátság? Ha a másik nem olyan, mint ti, már nem vagytok hajlandóak elfogadni…

Az ép vázák ezentúl egy szót sem szóltak. Sértődött csendbe burkolóztak… így váltak végül élő csodákból buta, hétköznapi tárgyakká.

Attilának elege is lett belőlük hamar. Azt vette észre, hogy többé nem látja őket szépnek, és nem talál bennük örömöt. Elkezdte hát elajándékozgatni, vagy eladni őket. Egy iskolatársa is vett tőle kettőt az anyukájának anyák napjára. Aztán csak a humor kedvéért megkérdezte:

- Mennyiért árulod azt a két törött feketét?

- Nem eladók. – felelte Attila nemes egyszerűséggel és felnőttes komolysággal.

- Viccelsz? Ki venne meg két ilyen kerámiaszörnyeteget?

- Tudod, az a két váza a kedvencem. Mióta elvesztették a szépségüket, azóta végre tudnak az igazán fontos dolgokkal foglalkozni. Mint például a feltétel nélküli szeretettel.

Az iskolatárs nagyot nézett és soha többé nem szólt hozzá. Bizonyára bolondnak nézte…

Attila ma már nem gyűjt vázákat… de két fekete törött váza ma is ott áll a polcon… Hazavárják… mesélnek neki…

És én tegnap benéztem abba a szobába… Szépnek láttam őket. Különlegesen szépnek.

The masterpiece

I was only a child. A bit closer to the purity of an ignorant, dependent, trusting infant’s heart.

And every now and then I saw him walking in the park. I can recall the heads turning when he passed by leaving some of his ocean-fragrance perfume behind for a moment. He was the great artist, the well known and acknowledged painter of countless marvelous pictures. He would always smile at the kids on the playground… but he never ever seemed to waste even a stray glance at me.

And on this soul-meltingly hot summer afternoon there I was sitting on the ground in my dirty ragged clothes gazing towards the velvety sky, not hoping for a glance of him, the great Tristan. To my greatest surprise he appeared seemingly out of nowhere. I lowered my eyelids not to look into those colorlessly glittering eyes, waiting to raise them again only after he would be far. But he didn’t move on. He stopped right in front of me, and lifted my head. I still looked away.

’Aren’t you Amy?’ – He asked softly.

I nodded, my nerves jumping inside of me.

I should have been at least more polite, but I just couldn’t help but blurt out right away…

‘How do you know my name?... We have never met before…sir’

‘Maybe you haven’t known me… but I have been watching you every day… I thought you were the kind of mild and simple beauty I wanted to paint a picture about…’

I thought I am dreaming or daydreaming… I was not beautiful at all.

‘Therefore… will you come?’

‘Me? Uncombed? In these stinky, filthy clothes? With this dirty face?’

Tristan did not reply… he kindly repeated:

‘Will you come?’

Whatever, here was a chance never to return… I had to grab it… even if it was not reality… beggars can never be choosers… So I just stood up, left everything I have been playing with, and followed, gazing at the ground constantly. Me the poor kid… and him… the rich, nicely dressed gentleman… I couldn’t help but wonder: How come he’s not ashamed to be seen with someone like me.

There I was in his home, gulping hot vanilla fragrance tea in a nice, new white dress, with clean black hair curling down on my elbow. Tristan’s pale faced wife admired her art for a minute, then she let me go. Then there were his two kids. A boy and a girl. Both beautiful and pale.

‘Ready, Amy?’ asked Tristan, picking up the brush. I said I was.

‘Very well then before we start… I want you to promise me something… I want you to look at the picture as it is still in process… so do not draw final conclusions by seeing a segment before it is whole… And please trust in me… that whatever you might see… this piece of art will be perfect in the end. All right?’

I nodded, though I did not really understand him. Why would he tell me to trust him? It was just a painting after all. Therefore I stood on the place he told me to stay, and gazed at the white canvas.

His kids stood by me. Tristan told me to stand still. Than he started working, and no more did he reply to any of my words.

I saw him grab the brush once again… his long fingers clutching the wood. Then he started painting. Light blue… ~ must be the sky…. A light, warm, happy, summer sky… A soft and cheerful background… Then yellow…. ~ must be the sun! How shiny it is… I almost felt the warmth as it touched my skin… Then a hand… ~ what a hand it was indeed… must be working for good… it must be a hand of hugs and good deeds. Than he drew the lines of a handle in that hand… ~ must be… a sword… yes… surely this hand has won a fight for purity today… but then… it was a knife in this hand!!! I looked at the two kids. The boy said: It’ll be great. The girl said… yeah.

I nodded and stared right on through… but then Tristan dripped his brush in red…. And one drop of red on the paper… ~ Blood??? Knife… hand… blood? What? No! How is this picture going to be beautiful…

Then more red…. And more… and more… I screamed

Tristan didn’t reply. I turned my head… the kids looked away… No I don’t wanna be in a picture like that!!! Surely it is about a murder!!!! Then I saw a lot of brown… ~ ground… earth… It must be someone lying on the ground… dead… it's her blood there… oh no!

Tristan stayed silent. I shook him. I yelled. ‘Hey you said this picture is going to be great!!!!! You lied…. LET ME OUT OF HERE!!! I DON’T WANT TO BE IN SUCH A PICTURE!!!!’

The little boy spoke.

‘Hey Amy, Dad will surely paint something awesome’

‘Awesome? Awesome? Yeah With me being the murderer or the victim…. Hey why don’t you answer me???!!!! Tristan you think you can use me to anything??? Just because you have the power to do it?

Tristan painted on, but I averted my eyes till he lowered the brush…

Inside of me I was hurting with disappointment and bitter childish wisdom… This is why he never looked at me… I was indeed ugly… but for this picture he needs some ugly kid… then he’ll throw me away… I am indeed worthless… good for nothing else but a blooded picture…

I lowered my hands and my tears fell on my dress. Tristan gazed at me silently. There was a wall between us… Invisible as air… but great enough to keep me from trusting him... He was crying…

~ Fine… he’s crying cuz he knew he used me for bad… crying… seeing that I cry… YEAH SURE! HAS HE RECIGNIZED THAT UGLY AS I AM I STILL HAVE FEELINGS?

I’ll go out - I decided at last. I wont stand and watch this happen… These kids watch it… without any thought on their face… How stupid they are… of course.. It is not about them… that is why they are not concerned.

So I took a step towards the door.

The little boy shook his head.

‘If you go out… dad cant finish the picture’

‘Do I care? Why even waste paint on such a picture?’

‘But you don’t even know what it is. It is not yet ready.’

‘You stupid girl, is not it obvious for you what the picture is about? A bloody murder… and what can I do about it… stand and watch indifferently… no I don’t want that thanks. I’d rather go’

‘Dad will be angry.’

‘Do I care? He should be rather sorry!’

I tried to break free and get to the door… I planed to tear up my white dress and put on my old ragged clothes… stinky as they were just to gain back control over myself. The girl would simply let me go but the boy grabbed me before I could get to the door… He held me back… Kept me strong… and he did not let me leave. Then as I understood I was trapped… I just stood there broken, small, defeated, humiliated… joyless… hopeless… helpless… I hid my face and cried and cried… trembling all over… Where was this truthful? Where? I didn’t want to look… I just wanted to hide… I wondered how long it would take before I could get out, run away and forget it all.

Then Tristan said: ‘It is ready’

I turned, my hands still on my face. I edged towards the door.

‘You wont even take a look?’ – He asked sadly.

I pulled my shoulders up then lowered them again. I turned… it is over after all… and then I fell on my knees by what I see.

What I hoped to be the sky was the sky indeed… and there I was smiling… holding a knife in my hand… and a huge chocolate cake was put in font of me the brown… and the red… what I thought was blood… It was a heart shaped red marzipan on the cake!!!… An astonishingly beautiful picture…

And I just cried on…

Cause now I understood it all…

This is why he asked me to trust him, and I should have. Have I truly trusted in him… I would have had no doubts he’ll paint a nice picture… and now I could truly enjoy… But I thought from the little I see that I know the whole… And this wall between us… I built it up! This is why he could not speak to me… and he cried… because he knew his great plan… and I didn’t… and I suffered… and this made him grieve… and now I see…

Then I looked up at him at last, and quietly I mumbled…

‘So if I went out? Would you be angry?’

‘No’ – He replied kindly. – ‘But I would have been very sad… Than I would have painted this picture about some other kid… but I wanted to use you. And no… I would not be angry, and I would still love you even if you would have crossed that door… but this way you are in the picture… and how beautiful it is…’

Tristan hugged me… Washed off my tears… and there in that very moment… the weight of the world was taken off my shoulders… I could breathe again… smiling on that picture for ever….

All are young inside

Behind the wrinkles

There is a soul like a sea

Thousands of stories to tell

A lot of heaven and some hell

Though walking sticks are clutched

Inside they are dancing

Though those hands sake....

This ain't the ending....

They hold a Bible close to their hearts...

The hope that we don't have to die...for ever

The dark side of Hungary

Nowadays if we pay attention to the news we can learn a lot about the inner life of the “village – like” small town: “Tiszavasvári.” Sadly, none of these news are uplifting. I won’t detail them. I will write about my personal experience of the “Divided town”.

Getting off the train gives us a rough picture of the area. On our left we can see a quiet little place. Some shops, some houses, and a lot of poor – looking parks and playgrounds.

But taking a look at the other side makes the view even more depressing.

There is another world behind the trees. The roma settlement.

Houses of loam without bathrooms, one room for ten… rats running around everywhere and everything full of flies and dust. Yet these people are smiling…

It is the beginning of the month… two days after the monthly money supplies were distributed, but none of it is left for today… They bought Nike shoes, wine, make up, - but somehow there is barely ever any money left for food.

Still food is put on the table. Something that makes my stomach ache at the first sight. It’s pasta with some kind of unfamiliar meat… tough I suppose it is easy to define it… In the lack of money they are used to eating basically anything that moves. Cats, rats, mice, hares.

Then they show me their house. A pure surprise. They have a“DIGI” television, and a hi-fi set which is always turned on. Then there is a DVD player. They say they bought it this week. Well I suppose – since there is nothing else I can think of – this is how they want to compensate their poverty.

In the daytime people are at home, or visit each-other a thousand times a day. They all come over to see me, as if I was some kind of a miracle, or rather a monkey presented in a cage. They interrogate me harshly, and I feel like I have committed some crime. I tell them that I am hopefully going to study English next year. They are shocked.

“You know here a girl does not need to be educated, and they don’t have to work either. It is enough to have some kids. It is a shame to work”

I had bitter thoughts about that. Knowing how many kids from the village were given up on, and placed into institutions. Still these kids returned… just to engage in the life of the “miserable.”… Or just because this was their only option… the one last alternative to stay alive.

The kids growing up in an environment like that will never even get to know, that there is another way of life… a life without crime and constant hunger… very few are lucky… Those kids who do not return. They have a chance to try and break the curse, to overcome and rise out of misery.

Still they often fail… Having to face the world all alone.

On my way home I visit the other half of the town… thoughts lingering in my head…

Can society really help a group of people who refuse to take this aid? Or do they only withdraw from work because they can get supplies without it too? Is there ever going to be a bridge between the two parts of this town separated by a railway? Or are fear and misery the only things that stay? – Time will decide.