Vázák

Attila egy különös tizenéves volt, aki egy ritka hobbinak hódolt. Vázákat gyűjtött. Mindenfélét. Virágmintás agyag vázák sokasága, rengeteg hosszúnyakú, díszes üveg és porcelánváza sorakozott a polcokon.

Ha benéztünk volna ebbe a szobába, ebbe a csillogó kis világba, hogy megcsodáljuk a gyűjteményt, észre sem vettük volna, hogy ezek nem csak buta tárgyak.

Ezek a vázák éltek. Lélegeztek, beszélgettek, érzéseik és gondolataik voltak, szerettek, gyűlöltek, nevettek és sírtak. Büszkén néztek le a polcról, tudatában saját szépségüknek, tulajdonságaik közé úgy fészkelte be magát a hiúság, akárcsak az édenkertbe a kígyó.

Attila értett a nyelvükön. Elmesélte nekik, hogy telt a napja és készségesen végighallgatta a pletykálkodásukat a szomszédról, vagy amit éppen eléjük tárt aznap az ablak.

Mindez vajon csak a fiú fantáziájának szüleménye volt? Vagy valóság talán? – Soha nem számított igazán.

De aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egy forró nyári napon történt, miközben Attila a portól takarítgatta drága tulajdonait. A vázáknak jól esett a simogató kezek melege, és megtisztulva tovább csodálták magukat. Aztán a legegyszerűbb mintázatú agyagváza következett. Ő is élvezte a megtisztulást, a simogatást, a törődést.

Attila viszont elvesztette az egyensúlyát és majdnem leesett a székről, amin állt. A polc szélét még sikerült elkapnia gyorsan, de közben a vázát elengedte… Az, legmélyebb félelmében lélekből felszakadó sikolyt adott ki és aztán darabokra tört a földön a menthetetlenség hatalmas hangzavarával.

Attila gyorsan leugrott a székről és letérdelt, hogy összeszedje a darabokat. Ez volt a legkevésbé kedvelt vázája a sok közül, talán fel se tűnt volna senkinek, ha kidobja és többé nem lesz ott a polcon a nála százszor szebb vázák mellett… De tudta, hogy a váza még él… meg kellett próbálnia megmenteni őt.

A megragasztgatott váza rémesen nézett ki. Az összes szép kis virágminta eltűnt róla, helyettük csak a törések helyei maradtak.

- Túl csúnya. – Gondolta Attila. – Talán ha feketére festeném?

A váza tehát fekete lett. Most kicsit jobban nézett ki, de a „hegek” még mindig nem tűntek el.

Mit tehetett volna a fiú? Visszatette a polcra…

A többi váza hiú lelkében lángra lobbant a harag és a lázadás. Gyűlölettel és gúnyolódással fogadták a kis fekete vázát. Attila hallotta, a hangjukat, ahogy ezt morogják:

- Ronda vagy!

- Nem tartozol közénk.

- Nézz ránk! Mi gyönyörűek vagyunk! Most nézd meg magad! Undorítóan nézel ki! Belebetegszünk a látványba.

- Úgy van! Össze kéne taposni és kidobni a szemétbe! Semmi nem vagy, csak feleslegen foglalod itt a helyet, és közben szégyenbe hozol minket a rondaságoddal.

A fekete váza csendben maradt a vádak hallatán. Döbbenetéből felocsúdva lelke halálos szomorúságba süllyedt, ahogy ráébredt, hogy a vélt barátainak csak addig kellett, amég szép volt… amég nem volt vele semmi baj. Naiv hite most hírtelen elhagyta… egyedül mindenki mással szemben.

Érezte, ahogy egy új érzés tölti el a lelkét: A harag… keserű, forrongó, gyilkos harag.

Így szólt Atillához:

- Kérlek törd össze őket is! Hogy tudják meg végre, hogy milyen az!

- Nem. – felelte a fiú tömören, oda se nézve.

A váza csendbe fojtotta érzelmeit egy hétig. De ez a hét elég volt arra, hogy elhiggyen mindent, amit a többiek mondanak… Hogy ő tényleg értéktelen, és hogy többé semmire nem jó… nem gyönyörködteti a szemeket sem többé… Egy hatalmas tabu. Ennyi maradt.

- Attila kérlek, vegyél le a polcról! – sírta egy este. – Tegyél oda, ahol nem láthat senki sem. Rejts el.

- Rendben. Ha ezt akarod, legyen. – a fiú megfogta a vázát és eldugta egy sötét sarokban. De a kegyetlen társak hangja még így is ott kerengett a levegőben minden magányos éjjelen.

„Ronda, értéktelen, szörnyű, törött, hasznavehetetlen”

Még egy hét eltelt, de a fekete váza ekkor már könyörgött Attilának.

- Kérlek, törj össze!… törj össze végleg… és dobj ki a szemétbe… úgyse vagyok már jó semmire sem! Csak tegyél pontot ennek a végére, mert ezt már nem bírom tovább. Kérlek!

Ismét nemleges választ kapott… amit egy újabb hét sértődött-elkeseredett némaság követett.

Volt még egy személy a házban, aki tudott a vázák életének titkáról, és aki hallotta a végleg eltűnni vágyó fekete váza történetét… Attila kishúga, a nyolc éves Anita… És ennek a csendes, mosolygós kislánynak volt egy ötlete.

Bátyja focizni ment a barátaival… és ez tökéletes alkalmat nyújtott egy jó cél érdekében elkövetett bűnnek.

Anita belépett a szobába… megcsodálta a vázákat… és kiválasztott egy szép porcelánvázát, amit aztán a megbánás legkisebb jele nélkül elengedett…

Mikor Attila hazajött sírást színlelve előadta, hogy csak meg akarta nézni a vázákat, és véletlenül elejtett egyet, aztán elmenekült még mielőtt testvére féktelen dühében elnáspángolhatta volna.

Mostmár két fekete váza volt. És az már csak természetes, hogy a többi váza őt is kiközösítette és gúny tárgyává tette. Neki is rá kellett jönnie, hogy többé nincsenek barátai. Lelkét azért is elfogta a szomorúság, mert ő is ugyanúgy kigúnyolta az első törött vázát… akárcsak most teszik vele… most ugyanott volt… ugyanabban a mély mocsárban.

De Attila megértett valamit. A vázák nem csupán a tiszta gyűlölet miatt rekesztették ki törött társaikat… sokkal inkább a félelem miatt, ami felébredt bennük. Látni valakit maguk közül, aki össze van törve, felkeltette bennük a nem kívánatos gondolatot, hogy mindez velük is megtörténhet… Elveszthetik nagy becsben tartott szépségüket egy szempillantás alatt... és ki akar erre emlékezni? Emellett nem tudták, hogy mit kezdjenek a törött vázákkal… és a teljes tehetetlenség érzését csak az elutasítás és a teljes elidegenülés volt képes enyhíteni.

- Figyeljetek rám!- monda Attila a vázáinak egy holdfényes éjjelen.

- Hiába rejtőztök el a jeges elutasítás álarca mögé… attól a dolog, amitől féltek még ugyanúgy bekövetkezhet. A két törött társatok… ők is a barátaitok voltak, vagy már nem emlékeztek rá? A szépségetek az egyetlen értéketek? Azt bármikor elveszthetitek! Nincs semmi más bennetek? Ennyit ér számotokra egy barátság? Ha a másik nem olyan, mint ti, már nem vagytok hajlandóak elfogadni…

Az ép vázák ezentúl egy szót sem szóltak. Sértődött csendbe burkolóztak… így váltak végül élő csodákból buta, hétköznapi tárgyakká.

Attilának elege is lett belőlük hamar. Azt vette észre, hogy többé nem látja őket szépnek, és nem talál bennük örömöt. Elkezdte hát elajándékozgatni, vagy eladni őket. Egy iskolatársa is vett tőle kettőt az anyukájának anyák napjára. Aztán csak a humor kedvéért megkérdezte:

- Mennyiért árulod azt a két törött feketét?

- Nem eladók. – felelte Attila nemes egyszerűséggel és felnőttes komolysággal.

- Viccelsz? Ki venne meg két ilyen kerámiaszörnyeteget?

- Tudod, az a két váza a kedvencem. Mióta elvesztették a szépségüket, azóta végre tudnak az igazán fontos dolgokkal foglalkozni. Mint például a feltétel nélküli szeretettel.

Az iskolatárs nagyot nézett és soha többé nem szólt hozzá. Bizonyára bolondnak nézte…

Attila ma már nem gyűjt vázákat… de két fekete törött váza ma is ott áll a polcon… Hazavárják… mesélnek neki…

És én tegnap benéztem abba a szobába… Szépnek láttam őket. Különlegesen szépnek.